Azon a nyár végi hajnalon igen vegyes érzelmekkel indultunk útnak. Társaságunk minden tagja másutt vélte látni a haltól pezsgő vizet. Nagyon régen voltunk már horgászni.

Így az esélyek latolgatása során parázs vitában született meg a döntés: cél a tökleveles, oda megyünk! Gyönyörű az a patkószerű holtág. Partjáról ősöreg fűzek borulnak a vízre, a partot vízililiom-szigetek karéjozzák.

A vízparton – miután megbeszéltük a találkozási időpontot – elváltak útjaink, mivel mindannyian biztos helyünkre esküdtünk. A kígyózó, hosszú horgászösvényen nadrágomat átáztatta  a harmat. Sokáig szerencsétlenkedtem, amíg végre elértem horgászhelyemre. Szemben fiatal őzbak lépett a vízhez, ivott, majd elugrott, amikor a süllőzőt a sulyomsziget szélére ejtettem. Két rablást láttam egymás után és biztos voltam benne, hogy rögtön lesz kapásom. Sajnos, nem így történt. A  kis süllökön kívül izgalmasabb húzás nem zavarta meg a reggelizésemet.

Úgy tíz óra tájban párbeszéd foszlányai szűrődtek át a bokrokon. Vasvillás szénaforgatók közeledtek az ösvényen nevetgélve. Mindkettő régi ismerősöm volt.

– Hajaj! Maga a negyedik ugye? – tárta szét a karját a zömök, kunképű gyerek.

– Négyen jöttünk – mondtam.

– Tudom. A maga ábrázatára van írva, hogy semmit sem fogott. A többiek már hazakészülődnek, mert annyi halat fogtak, hogy nincs képük tovább itt ücsörögni. Pláne az a vászonsapkás. Az már a bokorba rakja a halat.

– Milyen halat?

– Kövéreket. Nagy, pocakos halakat, olyan sárgás – barnás – nyálkás formájuk van.

– Pontyok?

– Azok! – vágta rá a másik.

Bizsergett bennem valami, amire egyesek rosszindulatúan ráfoghatnák, hogy horgászirigység.

– Hát a többiek? – kérdeztem.

– Hajaj! Az a kopasz öregúr fogott két olyan méteres…izét…

– Csukát – bólintott a másik.

– Meg fogott egy szatyor olyan fehér, lapos halat, de abbahagyta, mert nem fért több a hálóba.

Csiklandós gondolataim támadtak arról, hogy hova küldjem őket, és hova dobjam a horgaimat.

– Meg se kérdezi, a harmadik mit fogott? – méltatlankodott a mandulaszemű.

– Az aztán rátett a zsugára rendesen! Az előbb vittük be a halat a kocsmába, mert ránk tukmálta a Laci bácsi, vagy hogy is hívják. Az a köpcös, na!

– Rúdon vittük a halat…– bólogatott a másik.

– Halat?! Halakat, te barbár! Tudja az egyik akkora volt, hogy rongyos lett a farka, mire a faluba értünk ezen a vacak úton. Olyan nagy szájú, foltos dög volt, ugye, öcsi?

– Ja, ja. Összetörte a Laci bácsi botját, az orsója meg szétpotyogott, mint a ribizli.

– Öreg rafinált harcsa volt, szentigaz, szólt a másik.

A gyanú már régen kivirágzott bennem, hogy a gazfickók átvágnak engem.

– Hol van Laci bácsi? – kérdeztem hirtelen.

– Nézze, ott támasztja a kocsit a kazal mellett. Magukat várja, mert aszongya, halcsömöre van – mutatott a távolba a legény.

Laci tényleg ott görnyedt a Trabanton.

– Na menjünk, öcsi, fő a halászlé! – csettintett nyelvével a kunképű, és

elvonultak.

Összecsomagoltam és elindultam én is. Az öregúr, állásában csücsülve szidta a poklot, mert mindent elkövetett, de mégsem tudta partra csalni szeretett süllőit. Semmit sem fogott.

A kövér félmeztelenül, hanyatt fekve szendergett. Panaszkodott, hogy még verebet sem látott, nemhogy halat.

Laci mérgében zarándokolt a kocsihoz, miután a tűző Nap kiűzte állásából, és békésen táplálkozott.

A két koma kőhajításnyira tőlünk, az öreg tölgyfa mellett hányta kupacba a friss szénát, és fülsértő hamisan, élesen fütyörészett, majd elkapva a szöveget, felharsant a dal: „Hej, halászok, horgászok…” És a villák beleálltak a szénakupac közepébe, delelőt mutatva a napnak.

Kádár Tibor

Könyvjelzők